Kocsis bácsi és Kocsis néni volt az, akire legelsőként emlékszem. Ők szemben laktak a nagymamámékkal Szentesen, a Vécsei Károly utcában, valamikor a hatvanas évek végén. Igazi parasztemberek voltak, akik esténként kiültek a kispadra a ház elé. Igazából nem beszéltem velük soha, mert már akkor eléggé idősek voltak, amikor én még kisgyerek voltam. Mindössze arra emlékszem, hogy békésen üldögéltek a hatalmas nyárfák alatt, és elbeszélgettek az arra haladókkal. 1975-ben vesztettem el dédnagyanyámat, Kántor Bálintnét, aki 1890 körül született. Lánykori neve Páhi Lídia volt, ami nekem nagyon különlegesnek számított. Főleg azért mert sokkal halála után tudtam csak meg. Gyerekkoromban csak Öreganyónak szólítottuk. Dédnagyapámat, Kántor Bálintot soha nem ismertem. Állítólag fiatalon beleveszett a Tiszába, mert beszakadt a jég a lovaskocsi alatt. Kántor Pista bácsi nagymamám unokatestvére volt. Nagyon értett a gyümölcsfákhoz. Mesésen jó ízű körtéket hozott mindig. Beszélt eszperantóul, kiterjedt nemzetközi levelezést folytatott. Nagypapám, Döme Sándor, és nagymamám, Döme Sándorné (Szentesről), sokáig velünk lakott, amikor már mindkettő idős volt. Nagyon szerettem őket. Nagypapám halála egészen különleges volt. Egyik vasárnap mindenkitől elbúcsúzott, nekem üdvözletét küldte, majd lefeküdt az ágyába, és egy órán belül halott volt. Nagymamám halálát sem felejtem. Szintén vasárnap volt. Családi ebéd után búcsúzkodni kezdtünk, de nagymamám nem engedte, hogy a szokásos puszival búcsúzzunk. Csak rám nézett és legyintett. Két nap múlva nem élt. Egyszerűen csak meghalt. lassan 20 éve történt mindez. Anyai ágon keresztanyám Karsai Istvánné volt, aki a legtovább velem maradt. Ő 2013-ban halt meg. Nagyon jóban voltunk. Mivel messze lakott tőlünk (Kunszentmárton), keveset találkoztunk személyesen, viszont minden hónapban beszéltünk telefonon 2-3 órát. Volt amikor többet is.
A Horváth család nagy volt, apámnak sok testvére volt. A legidősebb Feri bácsi, aki a téeszben dolgozott. Volt lovaskocsija, amivel néha elvitt engem is. Nagyon izgalmas volt. Nem is tudom, hogy mikor halt meg, de már nagyon régen volt. Fiával, Sanyival - bár talán 10 évvel idősebb volt nálam - egy időben nagyon jóban voltam, de nagyon elkezdett inni, és nem érte meg az 55 éves kort. Dabasi nagyszüleim, Horváth Ferenc és Horváth Ferencné agyagpadlós parasztházban laktak. Nagypapám állandóan pipázott, amit én ki nem állhattam. Nekik voltak teheneik, ezért rengeteg frissen fejt tejet ittam gyerekkoromban. Náluk voltam sokszor disznóvágáson. Valahogy soha nem sikerült megtanulnom a fortélyokat. Idegenkedtem az ilyesmitől. Ott láttam hogyan készül az vályogtégla, sőt még tapostam is a törekkel kevert agyagot, amiből formába téve készültek a téglák. Erzsi néni volt talán a korban következő testvér. Sokáig egy nagyon pici lakásban lakott a férjével a Vígszínház utcában, Budapesten. Mivel a család rendszeresen összejárt, sokszor voltam ott. Erzsi néni rendszeresen gondozta a körmeimet. Másra nem is nagyon emlékszem vele kapcsolatban. Margit néni nem tudom, hogy hanyadik volt a sorban. Sokáig egy pesti bérházban laktak, igazi függőfolyosóval (amin én mindig féltem végigmenni). A ház a Vidámpark közelében volt, a DOMUS áruház (már nem létezik) melletti utcában. Innen költöztek később Pesterzsébetre, egy 10 emeletes panelházba. Ott is volt pár családi összejövetel, de nem nagyon szerettem oda járni. Valami nagyon súlyos betegségben halt meg. Amikor utoljára ott voltunk családi összejövetelen, már csak feküdt az ágyon, és csak nézett minket. Miki bácsi volt a legfiatalabb testvér. Tűzoltó volt, így már 45 éves korában nyugdíjas. Sajnos betegsége nem engedte, hogy magas kort érjen meg. Szüleimet is elvesztettem már rég. Egyik sem érte meg a 70 évet. Mindkettőnek súlyos betegsége volt. Legutolsó veszteségem még nagyon friss. Apósom, Pásztor Kálmán 2014 Február 28-án távozott közülünk, követve több, mint 10 éve, 39 éves korában elhunyt fiát, ifjabb Pásztor Kálmánt.
