Lassan 30 éves szakmai tapasztalatom az informatikában, és 15 éves gyakorlati tapasztalatom mostani szakterületemen talán feljogosít arra, hogy nagy embernek nevezzem magam. A nagy emberek pedig nagy dolgokra képesek, és meg is próbálnak csak ilyenekkel foglalkozni. Ebben én sem vagyok kivétel. Az elmúlt néhány napban kétszer is meglátogattam azt a bizonyos helyet, ahová a király is gyalog jár, kifejezetten a fent említett témában. Tudom, hogy vannak, akik most könnyes szemmel olvassák soraimat, talán elérzékenyülés okán, talán azért, mert nagyon nyomnak, de nem jön ki, és arra gondolnak, hogy milyen jó lenne, ha nekik is sikerülne legalább kétszer egy hónapban. Tőlük elnézést kérek. A bizonyos hely két, egymástól függő helyszínen volt. Közös bennük a kulturált kiszolgálás (tiszta, van WC papír, stb.) és, hogy mindkettő filozófia eszmefuttatásra késztetett. Azt hiszem, ennek a helynek, tőlem függetlenül, általában van egy ilyen kényszere. Az én agymenésemet fizikai kényszerek okozták, amelyek méretemből kifolyólag adódtak. Az egyik mellékhelyiségben a trón magassága - már szemrevételezés alapján is - a hobbitokhoz lehetett igazítva. A kihívást viszont az jelentette, hogy miképpen lehet békésen alkotni, miközben az ember fájó orrát dörzsöli, amelyet alaposan belevert a térdébe. Mint pozitív személyiség, hamar megtaláltam a jó oldalát is az esetnek, ugyanis már idejét sem tudom, hogy mikor szemléltem utoljára a világot, két térdem között kukucskálva. Igaz, hogy csak az ajtót bámulhattam, de a tudat és a lehetőség nem mindennapi volt.
Második esetem valószínűleg a biztonsági előírásoknak köszönhetem. A "Merre nyílik és csukódik az ajtó, hogy ne vágjon pofán mást?" vagy "Merre nyílik az ajtó, hogy tűz esetén biztosan fél óráig rángassam, mielőtt kijutok rajta?" kérdésekre a választ soha nem értettem. A lényeg, hogy a szóban forgó "restroom" ajtaja befelé nyílt. Ez lehetne jó akkor, ha a belső tér alapterülete meghaladná a másfél négyzetmétert. Nem így volt. Első körben tehát bementem majd kimentem majd betolattam és lábam közé kaptam a trónt annak okán, hogy be tudjam csukni az ajtót. Ahhh! Micsoda sikerélmény! A trón magasságának beállításánál szerencsére már az entekre (ha így nem ismerős, akkor Szlszakáll) is gondoltak a hobbitok mellett. Azt viszont már elfelejtették említeni a tervezőnek, hogy még az enteknek sem megy ez állva. leülés után derült ki, hogy a lábtávolság, az ajtó távolsága miatt, kizárólag profi jógiknak (és persze hobbitoknak) optimális. Becsületemre váljék, hogy mégis bepaszíroztam magam és produkáltam. Elismerem, szerencsés alkat vagyok. A tisztítási folyamat és a felöltözés kínjait mindenki el tudja képzelni. Az eseményt a szokásos betolat majd kitolat módszerrel zártam le, és most itt vagyok. Klassz.
