Az
orrsövény-ferdülés általános probléma. Azért gondolom ezt, mert kollégám is volt már ezzel a gonddal kórházban, internetes naplókban is sokan emlékeznek meg erről az inkább kellemetlen, mint fájdalmas betegségről, és a kórházban, ahol 3 napig voltam, folyamatosan jöttek és mentek hasonló ügyben az emberek. Szóval, miután a CT egyértelműen kimutatta, elég komoly orrsövény-ferdülésem van és műteni kell, kerestem egy orvost. Mivel a cégnek, ahol dolgozom van szerződése orvosi vizsgálatokra, az ottani orvosnál kötöttem ki, bár mehettem volna a lakhelyem szerintihez is. Igazából egyik helyen sem ismertem senkit, és nem is ajánlottak senkit. Valószínűleg a kórházak is hasonló állaptban vannak. Mindehol koszos ablakok, falból lógó konnektorok, és nálam 20 centivel rövidebb ágyak. Visszatérve az eredeti kérdésre, április 20-án beköltöztem a kórházba, egy jó kis altatásos orrsövény-ferdülés műtétre. Azért altatásos, mert ilyen még nem volt, és így legalább nem emlékszem semmire. Reggel 7:30-ra kellett menni, de a kiszámíthatatlan budapesti forgalom miatt már 6:45-kor sikerült odaérnem. Jól körbesétáltam a környéket. Nem sokkal fél 8 előtt érkeztem a földszinti recepcióra, ahol azonnal megtapasztaltam, hogy milyen az amikor az idő lelassul. A recepción dolgozó hölgyike akkor készült elő a nyitásra és igen komótosan mozgott. Amikor bátortalanul megkérdeztem, hogy mi a teendő, javasolta, hogy foglaljak helyet a váróban és várakozzak békés nyugalomban, majd szól. Az utánam érkező hasonló instrukciókkal ellátott betegekkel ültünk a székeken, mint verebek a dróton. Másodpercre pontosan 7:30-kor a hölgy kiállt az ajtóba és felszólított minket, hogy "a felvételre érkező betegek álljanak sorba az ablak előtt", melyet közben kinyitott. Persze mi botor betegek rossz irányba álltunk sorba, eltorlaszolva ezzel szobája ajtaját, melynek következtében egy "A másik irányba!" dörrenet érkezett az ablakon át. Ettől az érkezési sorrend kicsit összekutyulódott. Ez első gondolatra fontosnak látszott néhányaknak, de később kiderűlt, hogy a kórházi életrendben ez mit sem számít. Amikor sorrakerültem, a hölgy tényleg kedvesen beszedte az összes papírjaimat, kitöltötte a mindenféle kitöltenivalókat és felirányított a kórtermekhez. A nővérkék nagyon kedvesen fogadtak, a szobában még ágyat is választhattam. Ablak mellett választottam helyet, gondolva az állandóan áporodott kórházi levegőre, és a szellőztetés lehetőségére. Az érkezéskor olvastam, hogy az értékes dolgokért csak akkor vállal a kórház felelősséget, ha elhelyezem az elhelyezőben. Megkérdeztem a nővérkéket, hogy ez merre van, de lebeszéltek róla. Azt mondták, hogy vigyáznak a pénzemre meg az igazolványaimra, ha akarom a műtét alatt, utána meg feküdhetek rajta két napig. Így hát maradt minden a táskámban. A szekrény, amibe becuccoltam, magas volt és keskeny. Kulcs sehol és a táskám nem fért bele. Bepakoltam az akasztóra, a táskát meg betoltam az ágyam alá. Első ránézetre az általános kórházi kép fogadott (amire a párom már részben felkészített). Ha nincs szappanod, nincs szappan, ha nincs WC papírod, peched van a WC-n, ha nincs evőeszközöd éhen maradsz (azt egyébként is a kevés kaja miatt). A szoba lepusztult volt, de azért a csapból jött meleg víz, az ágyneműről nem nyilatkozom, de feltételezem, hogy fertőtlenítve volt. Az ágy persze rövid volt, kinyújtózkodás a rácsok között. Mindezek után jöhetett az ismerkedés a szobatársakkal, akikből kettő volt. Az egyik egy huszonéves, torkmandulával, a másik egy 72 éves polipokkal az orrában. Ez utóbbival együtt érkeztem reggel, míg a másik már csütörtök óta benn volt, kisebb szövődmények miatt. A társaság a bentlétem három napja alatt folyamatosan cserélődött, gyakorlatilag én voltam a szobában a biztos pont. A műtétre hétfőn fél 12 tájban került sor. Azért nagyon furcsa az egész, mert az altatás miatt semmire sem emlékszem az egészből. Az altatást úgy kell elképzelni élményileg, hogy nagyokat lélegzel, szívod a maszkból a valamit, a kezedet meg szúrja az infúzió, és várod, hogy elálmosodj. Mindezek közben olyan hirtelen ájulsz alvásba, hogy észre sem veszed. Délután fél 2-kor tértem észhez az ágyamban. Még majd 3 óra hosszáig szédültem csúnyán, de utána ez teljesen elmúlt. Az igazi szenvedést az okozta, hogy mindkét orrom teljesen be volt dugózva. nem fájt semmim először, de a folyamatos szájon át légzés miatt egy idő után teljesen kiszáradt és megfájdult a torkom és a fülem és ez el sem múlt egy hétig. Az időmet azzal töltöttem, hogy nedvesítettem a számat, levegőket vettem majd - a rengeteg folyadék miatt - WC-re jártam. Így ment ez két nap és két éjjel. Igaz aludni egyébként sem tudtam volna. A viziteket ne is emlgessük. Elől a főorvos, aki teljesen érdektelen és hangsúlytalan, mondhatnám unott "hogyvan"-nal lép oda minden ágyhoz. Pocsékul nézhettem ki, mert az egyik doktornő megállapította, hogy nagyon sápadt. Ezzel a bejelentéssel meg is lettem jegyezve, mert minden vizit ebből indult ki. Szerdára már teljes örömmel konstatálták, hogy teljesen visszatért a színem. Szerdán végre elérkezett a várva-várt pillanat, következett a kidugózás. Az sem fájt csak borzasztó kellemetlen volt. Amikor a bal orromból húzták ki a dugót, a dugó mögött keletkező vákum miatt a szemem egyre beljebb húzódott és folyt a könnyem. Amikor a dugó kijött, a szemeim visszugrottak a helyükre és a helyzet normalizálódott. Egyébként elképesztő, hogy milyen mennyiségű tampont tudnak az ember orrába gyömöszölni. El sem hittem, hogy az mind bennem volt. Még aznap hazakerültem és azóta gyógyulgatok. A coldastop orrcsepp tényleg jó, de a gyógyulás azért nagyon lassú. Időnként a seb még eltorlaszolja a kijáratot és nehezen kapok levegőt, de majd csak rendbejövök egyszer. A fülem is fáj még időnként. Kéthetenként járok kontrollra. Remélem júniusban lesz az utolsó.
